Tom Cruise a mozi utolsó védvonala? Ennyire drasztikusan nem fogalmaznék, de az biztos, hogy ami a klasszikus értelembe vett nagybetűs mozi, azt még mindig ő képviseli a leginkább. A CGI minimális, igyekszik minél látványosabb dolgokat vászonra vinni, és közben szórakoztat, néha pedig elgondolkodtat. Mi kellhet még? Nekem, mint aki tényleg kikapcsolódásra vágyik egy film megnézésekor, nem kell több. És ezt a Mission: Impossible – A végső leszámolás film is hozta, bármennyire is túl hosszúra sikerült, és bármennyi hiba is volt benne.
Sosem voltam keményvonalas Mission: Impossible rajongó, bár mindegyik filmet láttam, valamelyik nem is egyszer. Először a Fantom Protokollt láttam moziban, bár bevallom nem értettem mindent belőle. Mentségemre szóljon, hogy tizenéves voltam, és ez volt az első film a franchiseból. A 2018-as Utóhatás viszont mindent vitt. Számomra az lett az abszolút 10/10-es akciófilm. Emiatt kicsit csalódott voltam a 7.rész, vagyis a Leszámolás kapcsán, de végül helyre tudtam tenni a filmet magamban.
Eredetileg egymást követő években jött volna a Leszámolás mindkét része, de a gyenge bevételi adatok, és forgatókönyvírók sztrájkja közbeszólt, így aztán 2 évet kellett várnunk arra, hogy vajon Ethan Hunt természetes intelligenciával le tudja-e győzni a Mesterséges Intelligenciát. Az biztos, hogy ezúttal tényleg úgy éreztem, hogy ez a küldetés lehetetlen volt. A tovább mögött elolvasható a spoileres kritika!
A You sorozat ötödik évada egy korszak lezárása. Joe Goldberg karaktere hosszú utat tett meg az első évad megszállott könyvesboltostól a mostani, sokkal komplexebb és érettebb figuráig. A 5. szezon nem egyszerűen folytatása az eddigi sztorinak, hanem egy tudatos visszatekintés és összegzés is mindarra, amit eddig kaptunk tőle.
A készítők jól érzékelték, hogy nem lehet ugyanazt a kört újra és újra lefutni. Az új helyszín, a friss karakterek és az átgondoltabb történetvezetés mind azt a célt szolgálták, hogy a You kapjon egy méltó lezárást – miközben azért a régi védjegyeket sem felejtették el. Megmaradt a sötét humor, a társadalomkritika, és persze Joe belső monológjai.
Az első 3 évadot végignéztem, és mondhatni tetszett is. Az 1. évad persze kiemelkedett, hiszen könyvek, szerelmi szál, és gyilkosság. Avagy a manapság olyan divatos dark romance műfaj. Én viszont a Dexter sorozattal vontam párhuzamot. A 4. évad aztán elvesztett, mert a felső réteg élete számomra túl távoli, és megfoghatatlan. De azért az utolsó szezonra visszatértem abban a reményben, hogy megkapom a méltó lezárást, amit a Dextertől nem kaptam meg.
Az 5. évad ritmusa helyenként lassabb, de ennek is megvan az oka: a sorozat most már nem csak a feszültségre és a meglepetésekre épít, hanem az érzelmi és morális kérdésekre is. Aki eddig szerette a You-t, az nem fog csalódni – de az is biztos, hogy ez a szezon kicsit más érzéseket hagy maga után, mint az előzőek.
Ez a bejegyzés spoileres kritikát tartalmaz a You 5. évadáról. Ha még nem nézted végig Joe Goldberg utolsó fejezetét, érdemes előbb befejezni a sorozatot, és csak utána visszatérni ide!
Nem mondanám magamat nagy anime rajongónak, viszont megvannak a kedvenceim. Yu Yu Hakusho, InuYasha, Death Note, és természetesen én is néztem a Pokémont. Alapvetően tehát nem ugrom erre a műfajra, de a Netflix új anime sorozata, a Devil May Cry valamiért megfogott, és kíváncsi voltam, hogy mit kapunk. Idén valamikor pedig érkezik a Splinter Cell anime is, szintén a Netflixre.
Az animációt ugyanaz a Studio Mir készítette, akik nevéhez fűződik az X-Men ’97, The Legend of Korra, a Galaxis Őrzői animáció sorozat, vagy a Harley Quinn sorozat, de készülőben van az Assassin’s Creed és a PUBG animációs sorozat is általuk! Szóval jó minőségre lehetett számítani. Szerintem pedig sikerült is nekik megütni azt a szintet. A Netflix is ezen a véleményen lehet, mivel a 2.évad már zsákban is van.
A sorozat a Devil May Cry 2001-es videójáték alapján készült. A főszerepben Dante, a nagyszájú démonvadász van, akinek a stílusa mondhatni különleges, de ha valaki veterán anime néző, akkor egyáltalán nem találja majd furcsának a viselkedését. Karddal, pisztollyal, vagy épp puszta kézzel aprítja a szörnyeket, és mindezt véresen teszi, nem kevés káromkodással fűszerezve, úgyhogy ez a sorozat abszolút 18 éven felülieknek szól.
A Mission: Impossible 6.része, vagyis az Utóhatás (Fallout) számomra az egyike azon kevés 10/10-es filmeknek, amiket imádok. Pont ezért éltem meg csalódásként a 7.részt, mert bár ugyanaz volt a rendező, teljesen más hangulatot sugárzott az egész, és nem csak azért, mert a covid alatt forgatták, és emiatt a szereplők mintha nem is lettek volna egy szobában, hanem a tempója is más volt. Sokkal jobban hasonult a régi részekhez, ahol még a kémkedés volt a középpontban.
Ez nem egy akciófilm, hanem egy kémfilm. Kellett egy kis idő, mire ezt megemésztettem, és elfogadtam. Nem is írtam róla akkor, amikor először láttam, de most -mivel májusban, pontosan 1 hónap múlva itt van végre a folytatás, a Végső Leszámolás– újranéztem, és már árnyaltabb lett a véleményem.
Abban talán mind egyetérthetünk, hogy korunk egyik legnagyobb videójátékai a The Last of Us első és második részei. Forradalmasította a történetmesélést, amit azóta számtalan másik játék is átvett. Én csak az első résszel játszottam, viszont mindkét rész végigjátszását végignéztem, ami nem is baj, mert a Part II bizony rendesen megdolgozta az érzelmeimet, és néhol túlságosan is gyomorforgató volt.
Pont emiatt vártam ezt az évadot, mert bizony az első évad szinte tökéletesen adaptálta a játékot, amilyen módra már rég vágytunk. Aki nem játszott a játékkal, az egyrészt könnyen belefuthat spoilerbe a folytatást illetően, másrészt fogalmam sincs, hogy hogyan fogja feldolgozni a majdani látottakat. Terveztem írni a játékról, de végül nem volt hozzá lelkierőm, újra felidézni magamban a látottakat. Na majd most!
Nem kaptunk összefoglalót az előző évad eseményeiről, de talán nem is baj, mert sok mindenre visszautalnak. A történet viszont úgy indul, ahogy szerintem indulnia kellett. Rögtön megtudtuk, hogy egy Abby nevű lány és a csapata le akarja vadászni azt az embert, aki lemészárolta a csapatukat, és megszöktetett egy lányt. Abby tehát elhatározza, hogy Joelnek meg kell halnia… méghozzá lassan, fájdalmasan.
Nagyon tetszett, hogy csak ennyit kaptunk, és az első nézősök nem tudják meg, hogy mi a valódi motivációja a karaktereknek, mert így csak azt látni, hogy igen, kaptunk új rosszfiúkat, és rosszlányokat (nem olyanokat!), akik meg akarják keseríteni a főhőseink életét. Ha a keresztnél állva kimondta volna Abby, hogy mi történt, máris árnyalták volna a karakterét. De így mégis tudjuk, hogy közeleg a veszély. Bevallom, én a játékban jobban együtt tudtam érezni Abbyvel, mint Ellievel, meglátjuk, hogy a sorozatban ez máshogy lesz-e.
Utána ugrottunk 5 évet az időben, megismerjük Joelék felépített közösségét, ami jól működik. A férfi terápiára jár, ami remek írói döntés, hiszen ez a játékban nem volt, de mégis hús-vér emberré teszi a karaktert. Joel több mindennel küzd, de legfőképpen azzal, hogy mit kellett megtennie Ellie biztonsága érdekében.
Azt is látjuk, hogy ők ketten nem jönnek ki egymással, és van valami konfliktus, amit nem oldanak meg. Ez bevallom zavart, de ha jól emlékszem a játékban is így volt. Ellie már 19 éves, és lázadozik a pótapja ellen. Ez lehet, hogy természetes, de sajnos engem nagyon zavart. Bella Ramseyvel továbbra sem vagyok kibékülve, de elismerem, hogy hozza amit kell Ellieként. Bár tegyük hozzá, hogy 5 év alatt egy cseppet sem komolyodott, míg a játékban sokkal érettebbé vált. Hogy ez mennyire tudatosan készítői döntés, és mennyire a színésznő hibája, azt nem tudom.
Ellenben aki pozitív csalódás volt, az Dina. A játékban nekem ő egy totál semleges karakter volt, inkább nem szerettem a jeleneteit, mint igen, itt viszont sokkal szívesebben nézném őt főszereplőként. És nem azért, mert Isabela Merced jobban néz ki, hanem mert sokkal szélesebb skálát mutat be abból, hogy milyen fiatal-felnőttnek lenni. De azt is elismerem, hogy nem szeretem Bella Ramseyt nézni. Mert ha már ennyire tökéletes az adaptáció, találhattak volna közelibb választást Elliere.
Az évad pontosan úgy kezdődött, ahogy egy premiernek kell a bizonyos nagykönyvben megírtak szerint. A legnagyobb érdeme, hogy jók voltak az arányok. Volt karakterépítés, dráma, egy kis akció, zombik, és mindenből pont a megfelelő arányban. Sima 8/10 az epizód, és a java még hátra van. Kíváncsi vagyok, hogy mikor fog érkezni az a bizonyos epizód, és hányas pontszámat adok majd rá. Egyelőre ennyi, a mindössze 7 részes évad végén majd bővebben belemegyek a részletekbe. És az már biztos, hogy a Part II-t nem egy évadban dolgozzák fel. Még az is lehet, hogy nem is kettőben?
Kaptunk egy újabb Pókember történetet a kezdetektől fogva, csak ebben az esetben csavartak egyet az alaptörténeten, és egy „mi lett volna ha…?” szállal fűszerezték meg. Ezzel alapvetően nem volt bajom, csak nem éreztem úgy, hogy ezt mindenképpen Peter Parkerrel kellett volna elmesélni. Bár számomra egyértelműen ő Pókember, de Miles Morales egyre több helyen felbukkan, és azt kell mondjam, hogy ez a sorozat jobban állt volna neki. Ezzel nem csak hozzám, de sok más Póki rajongóhoz is közel hozták volna a fiút.
Az viszont tény, hogy sokan, köztük én is, lehet, hogy bele sem kezdtünk volna a sorozatba. Ám manapság kevés az igazán jó animációs sorozat, úgyhogy lehet, hogy akkor is néztem volna, hiszen heti 20 percem akkor is lett volna. Emellett kellemes volt nézni a rajzolt formátumot, még ha ötvözték is némi animációs elemekkel.
Kicsit becsapva érzem magam. A Reacher 3.évada nagyon erősen kezdett, de aztán a kezdeti lendület gyorsan átcsapott a manapság olyan szokásos stílusba, vagyis, hogy nincs elég történet 8 részre, ezért húzzuk az időt, és csak az utolsó 5-10 percben visszük előre a sztorit. Azért az évad vége szépet mentett, de a Prime Video egyik legnépszerűbb sorozata most sem tudott kitörni nálam a megnézem, és átmegy rajtam mindenféle hatás nélkül kategóriából.
A tovább mögött spoileresen kipanaszkodom magam. De azért örömködök is, mert az egész sorozat két legnagyobb pontszámát ebben az évadban tudtam kiosztani, és azok az epizódok tényleg olyanok voltak, amit manapság bármely sorozattól elvárnék.
Amikor 2018-ban véget ért a Netflixen a Daredevil sorozat, akkor egyrészt úgy éreztem, hogy megkaptam a tökéletes lezárását a sorozatnak, de közben több szál még nyitva maradt, így némi hiányérzetem is volt. Akkoriban csak annyit tudtunk, hogy a streaming platform elkaszálta a sorozatot, majd szép lassan kezdtek csordogálni a hírek, hogy a Marvel a Disneyvel karöltve megpróbálja egyesíteni az összes karakterét egy univerzumba (vagy multiverzumba). Úgyhogy mikor a Disney bejelentette, hogy megszerezték a karakter jogait, már csak az volt a kérdés, hogy mennyire fognak hozzányúlni a Pokol Konyhájának Ördögéhez.
A legfontosabb, hogy Charlie Cox maradt Matt Murdock, avagy a Fenegyerek. Nem tudom, hogy a korábbi szinkronos verziókban is elhangzott-e ez a fordítás, de mivel így hivatkoznak rá a sorozatban, ezért kifejezetten furcsa volt, hogy a magyar címben mégis meghagyták úgy, hogy Daredevil: Újjászületés. Ezen kívül Wilson Fisk szerepében is visszatért Vincent D’Onofrio, úgyhogy már csak egy kérdés maradt: milyen tónusban akarják folytatni a történetet? A She-Hulk-féle laza, vicceskedő, teljesen karakteridegen módon, vagy a sötétebb, realisztikusabb, földhöz ragadtabb stílusban.
Szerencsére utóbbit választották, bár ehhez kellett egy teljes újraírás, és a pilot újraforgatása. Charlie Cox ebből látszik, hogy mennyire a szívén viseli a sorozatot, hiszen ő is közben járt, hogy Daredevil abban a formájában térjen vissza, ahogy megszerettük. Bár egy kicsit disneysítették, de szerencsére az első rész mondanivalója olyan erősre sikeredett, hogy el tudtam nézni a hibákat. Mert bizony volt az is. A tovább mögött jönnek a spoilerek.
Sokszor emlegetem, hogy mennyire hiányoznak manapság a vérbeli, klasszikus akciósorozatok. Pont ezért örültem, hogy az Éjjeli ügynök megérkezett, hiszen azokkal a tulajdonságokkal rendelkezett a sorozat, amik hiányoztak. Számoltam vissza a napokat a The Night Agent 2.évadáig. A kezdés elég lassúcska volt, és a végére ugyan sikerült felpörögni, de bizony érezhető volt erőteljesen, hogy ez már nem könyv alapján készült, ezért ha ezer sebből nem is vérzett, de jobban döcögött a kelleténél, és hiányzott belőle az a valami, ami miatt az 1.évad annyira jó volt.
A tovább mögött spoileresen írok a 2.évadról, mert bizony egy-két dolog elég szélsőséges érzelmet váltott ki belőlem, amit muszáj kiadnom magamból.
Bevallom, bajban vagyok a Netflix legújabb sorozatával, a Nulladik Nap első részével kapcsolatban, mert egyszerűen úgy érzem, hogy semmi véleményem nincs a részről. De ha valóban így lenne, nem született volna ez a poszt. Mondjuk már annak is eléggé figyelmeztető jelnek kellett volna lennie, hogy a premier előtt nem találtam semmilyen előzetes kritikát. Márpedig az nem jó jel. És a végeredmény (egyelőre) ilyen is lett.
Robert De Niro elég jó húzónév, de mellette olyan színészek és színésznők is felkeltették az érdeklődésem, mint Jesse Plemons, vagy Lizzy Caplan. Ez viszont nekem alapvetően nem lenne elég. Az viszont, hogy a történet egy Amerikán végigsöprő nagy erejű kibertámadás és annak utóhatásairól szól, már sokkal jobban berántott.
Nem teszem a tovább mögé a pilotról való értékelésem, mert igazán sok spoilert nem lehet ellőni. Robert De Niro egy volt elnököt, nevezetesen George Mullent játssza, egy mindenki által kedvelt elnököt, aki képes volt egységet alkotni a két politikai oldal között. Emellett kiválóan ért az emberekkel való kommunikációhoz, mert szónoklati képességei elég erősek. Ehhez pedig tökéletes választás volt a színész, aki egyszer villantotta a karaktere ezen képességét, és az erős jelenet is volt.
Ezen kívül inkább csak alapozás volt. Lizzy Caplan a lányát alakítja, akivel a politikai nézetei miatt nem jönnek ki olyan jól, Jesse Plemons pedig egyfajta összekötő a volt elnök és a jelenlegi között. Van egy orosz szál is, de úgy érzem, hogy ez szándékos elterelés lesz. A végén belengettek egy csavart, hogy mentálisan lehet, hogy nem teljesen tiszta Mullen elnök, de ezt már láttam a Rabbit Hole-ban is, illetve a Homeland is ezzel próbált játszadozni, csak jobban.
Ez a kezdés nem adott túl sokat. Úgy éreztem, hogy egy film első fél óráját láttam, pedig 50 perces volt maga az epizód. Sokkal jobban működött volna egy 2 és fél órás filmként, mint egy 6 részes sorozatként, mert egyelőre nem tűnik úgy, hogy lenne annyi a sztoriban, hogy kitöltse a teljes játékidőt. A cold open pedig kifejezetten pocsék volt, és hatásvadász. Ha a végére érek, akkor talán kiderül.
Sajnos 5,5/10-nél jobbat nem tudok rá adni, bár De Niro játéka miatt Trakton 6-ost adtam rá, de visszagondolva elég üres volt az epizód. Tipikus Netflix tucattermék, ami kár, mert sikerült egy erős szereposztást összerakni. Egyben kellett volna ledarálnom a 6 részt, de arra most nem volt alkalmam. Talán a mini sorozat végére sem jutok.
