Kaptunk egy újabb Pókember történetet a kezdetektől fogva, csak ebben az esetben csavartak egyet az alaptörténeten, és egy „mi lett volna ha…?” szállal fűszerezték meg. Ezzel alapvetően nem volt bajom, csak nem éreztem úgy, hogy ezt mindenképpen Peter Parkerrel kellett volna elmesélni. Bár számomra egyértelműen ő Pókember, de Miles Morales egyre több helyen felbukkan, és azt kell mondjam, hogy ez a sorozat jobban állt volna neki. Ezzel nem csak hozzám, de sok más Póki rajongóhoz is közel hozták volna a fiút.
Az viszont tény, hogy sokan, köztük én is, lehet, hogy bele sem kezdtünk volna a sorozatba. Ám manapság kevés az igazán jó animációs sorozat, úgyhogy lehet, hogy akkor is néztem volna, hiszen heti 20 percem akkor is lett volna. Emellett kellemes volt nézni a rajzolt formátumot, még ha ötvözték is némi animációs elemekkel.
A közeledő The Boys új évada kapcsán Antony Starr nyilatkozott az általa játszott karakterről. A színész ezt mondta: „Nagyon furcsa, ami a karakterrel történik a neten, pedig nyilvánvalóan nem jó fiú. Sokan rákattantak, és valami különös okból bálványozzák az emberek. Láttam Twitteren pár ilyen sz*rságot, és én meg mondom Várj, mi van? Totálisan elfelejtettétek a lényeget.” És teljesen igaza van. Ezt pedig továbbgondoltam, mert érett már bennem is az, amin a színész kiakadt.
A poszt címe nem a magyar sorozatra utal, hanem a protagonistákra. A 90-es években csupa erős igazságérzettel rendelkező főszereplővel és happy enddel végződő sorozat, és film készült. Manapság pedig az antihősök, a rosszfiúk, és a kétes erkölcsű karakterek vannak a középpontban. Egyetértek, hogy ezek realisztikusabbak, hiszen az élet sem pusztán fekete és fehér, de a tendencia szerintem rejt magában veszélyeket.
Nekem nagyon erős az igazságérzetem, ez pedig valószínűleg annak köszönhető, hogy olyan dolgokon nőttem fel, ahol ez állt a középpontban, a kedvenc szereplőimnek is ez volt a legfontosabb tulajdonsága. Lásd: Smallville, ahol Clark karaktere maga az igazságosság volt. Vagy Knight Rider, ahol egy komplett csapatot építettek az igazságszolgáltatásra. 24, ahol Jack mindig próbált tenni a jó ügyért, még ha sokszor át is kellett lépnie a határokat. Power Rangers, ahol küzdöttek az emberekért. Harry Potter, aki színtiszta jó volt, és harcolt a színtiszta gonosszal. Luke Skywalker, Frodó, Pókember. Ezek mind-mind jó karakterek, akik harcoltak a jó ügyért.
Ehhez képest divat lett az antihős. Persze, megértem, mert belefáradtunk, hogy mindig a jó győz, és kristálytiszta lelkiismerete van a főszereplőnek, de most már eljutottunk oda, hogy egyenesen rajonganak, és vágynak az emberek a rosszfiúkra (és lányokra), sőt, szurkolnak nekik.
Talán a Dexter volt az első ilyen, ami széles körben utat tört magának. Aztán a Breaking Bad tarolt le mindent. Most pedig sorra jönnek. A Netflixen ott a You, ahol nem szabadna annak szurkolni, hogy Joe mindig megússza. A szuperhősöket is már befeketítették, és való igaz, hogy egyrészt jól laktunk belőlük, másrészt reálisabb forgatókönyv az, hogy valaki a saját javaira fordítja az erejét.
De ez mind-mind rossz példát mutat a fiataloknak. Persze, ha valaki van annyira intelligens, hogy ellenpéldának fogja fel, akkor úgy is sikerrel járhat az ügy. Én viszont tartok attól, hogy ennek a generációnak nem lesz olyan, aki utat mutasson. Nincs már Bruce Willisünk, se David Hasselhoffunk. Cserébe viszont van sok romlott főszereplő.
Kíváncsi lennék, hogy az olvasók mit gondolnak erről. Nyilván picit szándékosan sarkítottam ki a dolgot, hogy gondolatindító legyen. Másnak is hiányoznak a hősök, esetleg korántsem annyira sötét a jövő, mint ahogy azt felvázoltam?
A Répcelaki Filmnapok keretein belül egy szuper beszélgetés zajlott, amit a Tune Up Radio Podcast egyik állandó műsorvezetője, Varga Ákos moderált másodmagával. Érdemes végignézni, mert a két vendég, Kiss Erika és Baráth István izgalmas dolgokról meséltek a szinkronszerepeik kapcsán. Megtudhatjátok, hogy milyen is volt a Jóbarátokat szinkronizálni vagy éppen hogyan is választották ki Istvánt Pókember magyar hangjának, de még emellett sok más érdekes és informatív kulisszatitokra is fény derül.
Igen, tudom, hogy a csapból is ez folyik, és most mindenkinek Pókember a kedvenc szuperhőse, de nekem tényleg! Ezért is osztom meg az előzetest. A 2000-es években hazánkban is megjelent „A Csodálatos Pókember (The Ultimate Spider-Man Vol.1.)” óta vagyok a rajongója, és a Tom Holland-féle Peter eléggé arra hasonlít, valamint a Hazatérés számomra a legszívesebben újranézett Pókember film. Szóval külön érzelmek fűznek a falmászóhoz.
A teaserről annyit, hogy láttunk benne olyat, amire számítottunk, és nem láttunk benne olyat, amire számítottunk, és remélem, hogy az utolsó pillanatig titokban is marad, hogy ki szerepel majd még a filmben. Mindezeken felül én úgy érzem, hogy megvezetnek bennünket ezzel a kedvcsinálóval. Nem tudom hogyan, de valami nem stimmel. Érzi a pókösztönöm.
Én ezt a „Nincs hazaút” magyar fordítást nem bírom megszokni. Miért nem lehetett „Nincs visszaút”?
Update: A tovább mögött nézhető már a szinkronos verzió is!
Éljük a hétköznapi monoton életünket. Bejárunk dolgozni, eszünk, alszunk, szórakozunk, tanulunk, kapunk fájdalmat és szeretetet, gürizünk, haladunk a céljaink felé, mérgelődünk, belefáradunk, aztán villámcsapásként jön a hír, hogy elment a legenda.
Egy hullámvasút az élet, és mindig arra gondolunk, hogy velünk, mint egyénnel mi történik. Mit akarok én? Legfőképpen mások akarunk lenni, mint a többi 7,5 milliárd ember. Nagyon nehéz ebben a túlzsúfolt világban ezt elérni. De neki sikerült elhitetnie velünk.
„Thank you Stan Lee for making people who feel different realize they are specials.” – Seth Rogen
Aki nem értené, annak lefordítom. Seth Rogen tweetjében az áll, hogy „Köszönjük Stan Lee, hogy a kívülálló embereket rádöbbentetted, hogy különlegesek.” Még hogy egy ember nem képes megváltoztatni a világot. Dehogynem! Ez a Manhattenben született úriember olyat alkotott, ami milliók, sőt milliárdok életét változtatta meg. Rajongóvá tette az embereket. Érzelmeket váltott ki. Inspirált. Erőt adott. És mindezt úgy érte el, hogy megvalósította az ötletét. Biztosan rögös út vezetett eddig, és sokan tartották bolondnak, amiért mindenféle eszement dolgokat talált ki. De végigcsinálta. És megérte.
Én a húszas éveim második felében járok, de ha végiggondolom az eddig életem, rá kell, hogy jöjjek, hogy Stan Lee mindig is velem volt. Fox Kids-en Pókember, Vasember, X-Men, az újságosnál a képregény-füzetek, a mozikban, tv-ben, a jelmezek farsangkor, halloweenkor. Olyat alkotott, ami maradandó és örökké itt lesz közöttünk. Lehet, hogy Stan Lee fizikálisan távozott közülünk, de valójában sosem fog elhagyni bennünket. Éppen ezért nem érzek fájdalmat, szomorúságot, hanem inkább örülök annak, hogy egy nagyon hosszú életet élt, rengeteget adott a világnak, és cserébe még több szeretetet kapott vissza. Azt hiszem ő megmutatta, hogy hogyan kell ezt az élet nevű dolgot csinálni. Utat mutatott az önmagukat kereső fiataloknak, erőt adott az elnyomottaknak, értékeket adott át, és közben szórakoztatott.
Köszönöm, Stan Lee, hogy megalkottad a Pókembert! Megtaláltam benne önmagam, és inspiráltál. Emiatt kezdtem el képregényeket rajzolni, majd történeteket írni, végül írni. Pókemberként ugráltam gyerekként a kertben, és elképzeltem, hogy én hálóhintázok New York utcáin. Több emberré váltam. És nem csak én, nagyon sok ember még.
Köszönjük, Stan Lee! Te voltál az igazi szuperhős a világban!
Pókember, végre tényleg hazaértél! Most értem haza a filmről, úgyhogy frissen él bennem az élmény, és jelenleg nagyon fel vagyok dobva. Nagyon tetszett ez a film. A Marvel megcsinálta azt, amit a Csodálatos Pókember 1-2-nek nem sikerült. Össze volt rakva ez a film rendesen, nagyszerű karakterek, gimis hangulat, szép ív, és pörgő cselekmény. Mindezt úgy, hogy közben tisztelegtek az előző 5 film előtt. Igyekszem nem spoileres lenni a tovább mögött. „Pókember – Hazatérés kritika (Spoilermentes)”→ Tovább olvasása
