Nem mondanám magamat nagy anime rajongónak, viszont megvannak a kedvenceim. Yu Yu Hakusho, InuYasha, Death Note, és természetesen én is néztem a Pokémont. Alapvetően tehát nem ugrom erre a műfajra, de a Netflix új anime sorozata, a Devil May Cry valamiért megfogott, és kíváncsi voltam, hogy mit kapunk. Idén valamikor pedig érkezik a Splinter Cell anime is, szintén a Netflixre.

Az animációt ugyanaz a Studio Mir készítette, akik nevéhez fűződik az X-Men ’97, The Legend of Korra, a Galaxis Őrzői animáció sorozat, vagy a Harley Quinn sorozat, de készülőben van az Assassin’s Creed és a PUBG animációs sorozat is általuk! Szóval jó minőségre lehetett számítani. Szerintem pedig sikerült is nekik megütni azt a szintet. A Netflix is ezen a véleményen lehet, mivel a 2.évad már zsákban is van.

A sorozat a Devil May Cry 2001-es videójáték alapján készült. A főszerepben Dante, a nagyszájú démonvadász van, akinek a stílusa mondhatni különleges, de ha valaki veterán anime néző, akkor egyáltalán nem találja majd furcsának a viselkedését. Karddal, pisztollyal, vagy épp puszta kézzel aprítja a szörnyeket, és mindezt véresen teszi, nem kevés káromkodással fűszerezve, úgyhogy ez a sorozat abszolút 18 éven felülieknek szól.

De nekem pont emiatt tetszik. Végre egy sorozat, ami szórakoztatott minden elemében. Kellőképpen véres volt, változatos módon hentelték a démonokat, és sokszor az átlag embereket is, emellett pedig fantasztikus zenéket kaptunk, ami számomra nagyon hiányzik a mai sorozatos felhozatalból. Igaz, hogy elcsépelthetnek hathat egy Papa Roach – Last Resort, vagy egy Crazy Town – Butterfly, de pont ezek azok az ismerős elemek, amik miatt mosolyogva éreztem úgy nosztalgiát, hogy most először láttam a sorozatot.

Itt gyorsan megemlíteném az introt is, amit soha nem pörgettem át. A képi világa is különleges volt, de a már említett Last Resort annyira menővé tette az egészet, hogy még este, alvás előtt is mozgott a lábam, és a fejem, miközben szólt az intro.

A főgonosza az évadnak a Nyúl volt, akit sokáig egy szimplán erős démonnak gondolhattunk, de a valóság ennél sokkal szörnyűbb, és egyben hatalmas mondanivalót hordoz magában. A valódi gonoszok, akik nem ösztönből, hanem tudatosan, előre kitervelt szándékkal okoznak rosszat másoknak. Ez pedig egyedül az emberiségre jellemző. Persze ez is csak az érem egyik oldala. Amikor bemutatták a Nyúl eredettörténetét, onnantól kezdve olyan szinten sikerült árnyalni a karakterét, hogy nem volt katarzis a legyőzése. És ez így emelte ki a többi történet közül az én szememben.

Két epizódot emelnék ki az amúgy sem hosszú, mindössze 8 részes évadból. Az egyik a 3.rész, ami úgy robbantott brutálisat, hogy előtte elhitette velem a sorozat, hogy itt szépen lassan fognak építkezni. Ami ott történt akció, zene, látvány és sztorivezetés szintén, az olyan szintű elégedettséggel töltött el, amit már rég éreztem.

A másik a 6.rész volt, ami bemutatta Csajszi, vagyis Mary, és a Nyúl eredettörténetét párhuzamosan. Eleinte húztam a számat, hogy miért kellett ezt a filler részt pont ide helyezni, de be kellett látnom, hogy ha túl korán kaptuk volna, akkor nem utáltuk volna annyira a Nyulat. Ennek ellenére megtörte kicsit a sorozat lendületét. Viszont vizuálisan a két eltérő stílus gyönyörű volt.

A Devil May Crytól egy hentelős animet vártam volna, erre néhol olyan mély érzelmi drámát kaptam, amire nem voltam felkészülve. A démonok sebezhető oldaluk, a veszteség, a múlt árnyai, és a jó akarat rossz cselekedettel való fűszerezése mind-mind megdolgozza a nézőt. Emellett viszont ténylegesen akciódús, brutális, és piszkosul szórakoztató. Repült is rá a 7,5/10, de a jobbik fajtából. Összességében 7-est adnék rá, de szeretném a fél ponttal érzékeltetni, hogy bizony érdemes esélyt adni. Ha a folytatás is ilyen lesz, akkor bevonul a kedvenceim közé, márpedig bőven van még ebben potenciál.