Paris Has Fallen: Vége az 1.évadnak

A Paris Has Fallen első évada pontosan azt adja, amit ígér: egy nagyon kellemes, nagyon könnyen csúszó, jó értelemben vett 6/10-es popcorn sorozatot. Sem többet, sem kevesebbet. És ez most kivételesen nem kritika, hanem dicséret.

A modern sorozatiparban egyre ritkábban készülnek ilyen „egyszerűen csak fun” produkciók. Minden vagy grandiózus dráma akar lenni, vagy olyan ipari CGI-monstrum, amely a saját ambíciói alatt roskad össze. A Paris Has Fallen ezzel szemben pont azt a régi típusú, „leülsz, megnézed, jól esik” élményt adja vissza, ami az utóbbi években meglepően hiányzik.

A sorozat nem váltja meg a ponyva-akcióthriller műfaját, és esze ágában sincs újraértelmezni az akciósorozat fogalmát. Ehelyett azt mondja: „Oké, itt vagyunk, adjunk egy jó kis menekülős-lövéshabzsolást.” És ezt meglepően biztos kézzel csinálja. A sztori ismerős, a fordulatok kiszámíthatók, a klisék ott vannak minden sarkon, de mindent olyan természetességgel pakol a helyére, hogy egy pillanatig sem zavaró. Sőt, kifejezetten komfortos.

A történet középpontjában Vincent Taleb, a francia védelmi miniszter biztonsági embere áll, aki egy terrortámadást követően Zara Taylor MI6-ügynökkel kénytelen együtt dolgozni. A háttérben azonban nem egy egyszerű párizsi terrorakció húzódik, hanem egy évekkel korábbi katonai művelet, annak következményei és egy férfi bosszúja.

A bevált recept működik: rosszak jönnek, menekülni kell, lövöldöznek, időnként robban is valami, miközben Vincentnek és Zarának folyamatosan újabb problémákat kell megoldania. Ráadásul szinte minden epizód tartogat valamilyen határidőt, túszhelyzetet vagy versenyfutást az idővel.

Ezért is jutott eszembe többször a 24, bár nekem sokkal inkább a Strike Back hangulatát idézte. A katonai és titkosszolgálati vonal, a folyamatos akció, a két főszereplő párosa és az epizódról epizódra érkező újabb problémák miatt olyan érzésem volt, mintha egy régi, jól bevált akciósorozatba ültem volna be.

És őszintén? Jól esett.

A két főszereplő, Tewfik Jallab és Ritu Arya közötti dinamika az egész évad egyik legjobb része. Nem erőltetett, nem túljátszott, egyszerűen működik. Olyan, mintha régi ismerősöket néznénk, akik között természetes a pattogás.

Vincent és Zara nem a televíziózás történetének legmélyebben megírt karakterei, de kompetensek, szerethetők és jól működnek együtt. A sorozat ráadásul azt sem felejti el, hogy ezeknek az embereknek az akciók mellett magánéletük is van, ami folyamatosan megsínyli a munkájukat.

A mellékszereplők már kevésbé emlékezetesek. Vannak érdekes figurák, de nem minden karakter kap elegendő időt vagy mélységet.

Különösen az angol üzletember szála érdekelt volna jobban. Volt benne potenciál, hogy a háttérből valaki még nagyobb hatalommal mozgatja a szálakat, és esetleg Pearce mögött is áll egy másik erő. Talán a 2. évadban erre is választ kapunk.

Sean Harris viszont egyértelműen az évad egyik legerősebb pontja. Jacob Pearce nem egyszerűen egy újabb terrorista, aki el akarja pusztítani Párizst. A karakter mögött ott van az árulás, a háborús trauma, a kínzás és az elvesztett bajtársak emléke. A bosszúja szélsőséges, de érthetővé válik, hogy miért jutott el idáig.

Harris ráadásul remekül hozza a nyugodt, mégis folyamatosan fenyegető jelenlétet. Sőt, bizonyos szempontból Pearce legalább annyira a sorozat főszereplője, mint Vincent. Az ő múltja és terve mozgatja az egész évadot, és időnként még együtt is érzünk vele.

Aki a Paris Has Fallent az akció miatt indítja el, az valószínűleg nem fog csalódni. Lövöldözések, üldözések, közelharcok, robbanások és túszmentések követik egymást, ráadásul megfelelő ritmusban.

Nem különösebben innovatív, de szórakoztató és jól követhető. Pont olyan, amilyennek egy ilyen sorozattól elvárná az ember.

Persze akadnak olyan pillanatok, amikor felhúzzuk a szemöldökünket, de ez egy Has Fallen, nem dokumentumfilm. A sorozat ráadásul olyan tempóban halad, hogy ritkán van időnk azon gondolkodni, mennyire lenne mindez reális a való életben.

A Paris Has Fallen legnagyobb problémája, hogy nagyon biztonsági játékot játszik. A fordulatok többnyire előre sejthetők, bizonyos döntések pedig csak azért születnek meg, hogy a szereplők eljussanak a következő akciójelenethez.

A logikai hibák is könnyebben feltűnnek, ha az ember elkezdi elemezni, hogy „ezt azért mégis hogyan?”. Jó példa erre a finálé, ahol Vincent a francia elnök elrablásával akarja előcsalogatni Pearce-t. Papíron ez egy meglehetősen őrült terv. A sorozat világában viszont valahogy mégis működik.

Ez a Paris Has Fallen egyik legnagyobb trükkje: olyan gyorsan halad, hogy nem hagy túl sok időt a hibák szétszedésére.

Technikai szempontból hozza az elvárható szintet. Párizs jól működik helyszínként, az akciók látványosak, a fényképezés pedig kellően filmszerű. Nem ezért fogunk rá emlékezni, de tökéletesen kiszolgálja a tempót.

A Paris Has Fallen nem akarja újra feltalálni az akció-thrillert. Egyszerűen előveszi a jól bevált receptet: két kompetens főhős, egy emlékezetes főgonosz, versenyfutás az idővel, lövöldözés, robbanások és néhány olyan helyzet, amelyből normális ember valószínűleg már rég nem jött volna ki élve. És nekem pontosan erre volt szükségem.

A Paris Has Fallen egy komfortsorozat. Nem különösebben eredeti, nem művészkedik, és valószínűleg nem fogom tíz év múlva az év egyik legjobb sorozataként emlegetni. De szórakoztató, pörgős és könnyen fogyasztható.

Ráadásul gyakorlatilag csak nevében kapcsolódik a Has Fallen filmekhez, de ez engem egyáltalán nem zavart. A cím miatt bepróbáltam, és nem bántam meg.

Ha akciósorozat-rajongó vagy, szereted a 24-et, a Strike Backet, vagy egyszerűen csak hiányzik egy jó kis régimódi, pörgős akció-thriller, akkor érdemes adni neki egy esélyt.

Nálam marad a 6/10. Nem azért, mert rossz lenne, hanem mert pontosan annyit ad, amennyit vállal: kellemes, kiszámítható, szórakoztató popcorn akciót. És néha pont ennyi kell.