WoF 2025: A Negyedik Fal dicsőségfala

A szokásos év végi toplistám nevet kapott, és nagyon kreatívan DicsőségFalnak, angolul Wall of Fame-nek neveztem el, avagy WoF.

A 2025-ös év nem lett épp a legerősebb, bár sok lehetőségem sem volt nézni sorozatokat, illetve továbbra sem én vagyok a célközönség a legtöbb új sorozat esetén. Mégis, idén talán több új sorozatot próbáltam be, mint eddig valaha.

Lássuk a sorrendet:

Dexter: Resurrection 1.évad – Sokáig nem ez állt az élen, de visszatekintve, erre emlékszem a legpozitívabban. Minden héten vártam, és a patika mérlegen kiszámított folytatás nálam vitte az évet.
The Terminal List: Dark Wolf 1.évad – Az év legnagyobb pozitív meglepetése. A finálé nem lett olyan erős, mint előtte a részek, ezért nem győzött, de örülök, hogy kaptam egy ponyva akciósorozatot. A Stike Back óta nagy hiány van ebből.
Devil May Cry 1.évad – Alapvetően kevés animet nézek, ami viszont megtart, azért igencsak tudok rajongani. Csak azért harmadik, mert túl rövid volt az évad, és lehet, hogy jobban esett volna még jobban elmerülni ebben a világban. Szerencsére 2026-ban máris jön a folytatás.
Reacher 3.évad – A 2.évadot azóta sem tudtam befejezni, de a 3.évadot hetiben néztem. Az eleje berántott, de aztán szépen csökkent a színvonal. A finálé viszont tökéletes volt, ez kúsztatta fel a 4.helyig Reacher hegyomlás testét.
Dexter: Original Sin 1.évad – Tökéletes casting, erős atmoszféra, viszonylag jó történet, ami sajnos a végére teljesen szétesett. A sorozat 2024-ben indult, de 2025-ben ért véget, ezért van itt a listán.
Daredevil: Born Again 1.évad – Erről már el is feledkeztem, hogy idén volt. Sajnos nem ér fel a Netflixes verzióhoz, de azért elvoltam vele. Tipikus közepes, ahogy a listában is oda került.
Your Friendly Neighborhood Spider-Man 1. évad – Ígéretes, de azért még sokat kell tennie, hogy emlékezetes maradjon, vagy bármilyen szinten kiemelkedő legyen a sok Pókember tartalom közül.
You 5.évad – A leggyengébb évad, de mégis a vége olyan lett, amit megérdemelt a sorozat.
The Night Agent 2.évad – Nem tudta elérni az 1.évad színvonalát. Elvoltam vele, de ennél magasabbra nem tudott kúszni.
Countdown 1.évad – Szerettem volna szeretni, de végül egy középszerű, felejthető csalódás lett, végül el is kaszálták.
The Last of Us 2.évad – A játék mestermű, de a sorozatot sikerült elbarmolniuk. Kivéve a 2×02-t, mert az 10/10 lett.
Splinter Cell: Deathwatch 1.évad – Nagyon vártam, hogy Sam Fisher visszatérjen, de sajnos masszív csalódás lett.
Rick and Morty 8.évad – Messze a leggyengébb évada lett a sorozatnak. Sokszor untam, majdnem belealudtam, nem mozgatott meg bennem semmit.

Ezen kívül voltak még sorozatok, de azoknak nem értem a végére. Így a Peacemaker, a The Paper, a The Witcher, vagy éppen a Man vs. Baby nem kerültek fel a listára érthető okokból.

De 13 teljes évadot végignézni 2025-ből nagyszerű teljesítménynek tekintek, főleg, hogy emellett megnéztem a Jack Ryan 3. és 4.évadát, a Dexter: New Bloodot, a Paris Has Fallent (erről jövő év elején jön a kritika), a Rabbit Holet, befejeztem az Alex Rider 3.évadát és a The Boys 4.évadát is végre pótoltam. Ha a jövő év fele ennyit megnézek, már elégedett leszek.

Könyves szempontból gyengébb lett az évem. 2024-ben 21 könyvet olvastam el, ami abszolút rekord, és talán soha nem is fogom tudni megugrani. Idén csupán 11 könyvet olvastam el, lássuk őket sorrendben:

J.K.Rowling: Harry Potter és az Azkabani fogoly – Újraolvasás volt, és még mindig 5 csillagos könyv. A kedvenc részem a sorozatból. Ugyanarra a kaptafára készült, mint az első két rész, de mégis itt sokkal jobbak voltak az érzelmi mély- és csúcspontok. 5/5 csillag
J.K.Rowling: Harry Potter and the Chamber of Secrets – Angolul olvastam el a második részt is, bár megszenvedtem vele, de nem a nyelvezete miatt, mert az továbbra is nagyon egyszerű, inkább figyelem szempontjából. Aki megpróbálkozna angolul olvasni, bátran ajánlom a Harry Potter könyveket. 5/5 csillag
Szántó Dániel: Egy pap vallomása – Már egy ideje terveztem elolvasni. 2024-ben kezdtem el, de 2025-ben fejeztem be. Az évet ezzel a könyvvel indítottam, és abszolút pozitívan csalódtam benne. Sőt, megkockáztatom, hogy Frei Tamás óta nem olvastam ilyen jó magyar krimit. Mindenképpen folytatni fogom a további részekkel. 4,5/5 csillag
J.D. Barker: A hívás – Egy könyvesboltban láttam meg a hívogató borítót, és a fülszöveg alapján egyből tudtam, hogy ez az én könyvem lesz. De ez még nekem is túl sok akció volt. A könyv első 10%-ában nincs akció, de onnantól kezdve már irreálisan sok. Ezért nem került be a kedvenceim közé, de attól még egy nagyon jó könyv volt. 4,5/5 csillag
Anthony Horowitz: Krokodilkönnyek (Alex Rider 8.) – A gyerekkoromban elkezdett Alex Rider sorozatot igyekszem befejezni. Az előző részt konkrétan a leggyengébbnek éreztem a sorozatból, ez viszont végre megérkezett. De még lehetne még tökéletesebb, és állítólag az utolsó kötet az is lesz. 4,5/5 csillag
Jólesz György: Zsófi és az elvarázsolt varázsló – Gyerekként szerettem ezt a könyvet, de már semmire nem emlékeztem belőle. Mint gyerekmese, nagyon aranyos, kalandos. Felnőttként kicsit összecsapott. Gyerekmesének megéri a 4,5/5 csillagot.
Szántó Dániel: A három törvény – Ez egy jó értelemben vett korrekt könyv lett. A linkre kattintva elolvasható, hogy mi volt róla a teljes véleményem. 4/5 csillag
Darren Shan: Démonmester (Démonvilág 1.) – A vámpírkönyvek után ezúttal a démonvilág első regényét olvastam újra. Még nagyon gyerek voltam, amikor először olvastam, nyomasztott is eléggé a történet, és bizony felnőtt fejjel is volt gyomorforgató részlet benne. Amikor viszont jó volt a könyv, akkor nagyon jó volt, és volt, hogy egymás után többször is meglepett. 4/5 csillag
John Whitman: Vétójog – Ugyan 3,5 csillagot adtam rá, de a 24 könyvek közül ez még jónak számít, szóval inkább érne 4 csillagot, de számomra ennél már magasabban van a minőségbeli szint. A történet meglepően 24-es volt, és az alapötlet, a totális megfigyelésről szóló szavazás tétjéről a sorozathoz képest üdítően új volt, ahogy az EMP bomba fenyegetés is. Mindezeket kliséhalmazokba csomagolta a regény, ez pedig sajnos nem tett neki jót, és a karakterek se fejlődtek a könyv során egy szemernyit sem. De azért jó volt Jacket újra akcióban „látni”. 3,5/5 csillag
Nemere István: Andromeda-akció – Ott volt benne a potenciál, hogy egy igazán jó könyv legyen, de sajnos csak közepes lett. Szokásos Nemere regény. Aki szereti őket, az ezt is szeretni fogja. 3/5 csillag
Zajácz D. Zoltán: Moszkva, Balaton – Eléggé szubjektív a véleményem, mert sokaknak biztos be fog jönni, de nekem az, hogy főleg Oroszországban játszódott a történet, és a két szeretett főszereplő ismét csak epizódszereplő volt, nem tudta szerethetővé tenni a könyvet. Nagyon nem élveztem, pedig a Véres Balaton még nagyon jó volt. 2,5/5 csillag

Egy korszak vége: Búcsúzik a Comedy Central

Volt otthon egy mondásunk, miszerint ameddig megy a Comedy Central és rajta az Agymenők és a Family Guy, addig minden rendben. De ez az a pillanat, amikor az ember a távirányítóval a kezében rájön: ez már nem csak egy csatorna, hanem egy korszak vége. A magyar Comedy Central esetében most pontosan ez történik.

Miután a Paramount Global hónapokig sunnyogott, mára hivatalos dokumentumok, szolgáltatói értesítők és sajtóhírek erősítik meg: 2025. december 31-én Magyarországon leáll a Comedy Central sugárzása, vele együtt a Teen Nick, a Paramount Network és több MTV-csatorna is. Ha úgy tetszik: az év utolsó napján egyszerre húzzák ki a dugót több generáció kedvenc háttérzajából.

Hogyan lett egy csatornából humorintézmény?

A magyar Comedy Central 2008. október 1-jén indult, kezdetben megosztott műsoridőben, majd 2009-től önálló, 24 órás csatornaként. A háttérben ott volt Litkai Gergely és a Dumaszínház köre, akik nem egyszerűen egy új adót akartak, hanem egy olyan „felnőtt játszóteret”, ahol a humor kapja a főszerepet, és ahol a vezetés tényleg hagyja dolgozni az alkotókat.

Ez a filozófia érződött a kínálaton is. A South Park epizódjai, Family Guy-maratonok, Modern Család-premierek és a különféle sitcomok mellé szépen lassan felépült a magyar stand-up jelenlét is: A Comedy Central Bemutatja, önálló Hadházi-estek, Comedy Club-blokkok, a MélyVízben sorozat és spin-offjai. A csatorna nem csak importálta a humort, hanem aktívan formálta is a hazai ízlést.

Ha megnéztük egy átlagos napi műsortervet, továbbra is ezt a keveréket látjuk: amerikai animációk (South Park, Family Guy), klasszikus és újabb vígjátéksorozatok, gyerekblokkok nappal, és magyar stand-up sávok este. Csak néhány sorozat, amit a Comedy Centralnak köszönhetünk: A nevem Earl, Archer, Így jártam anyátokkal, Agymenők (a 6.évadtól), Jim szerint a világ, Férjek Gyöngye, Felhőtlen Philadelphia. És ez csak néhány a rengeteg cím közül. Ez az a mix, amin sokan felnőttek.

Mit jelent ez a magyar humornak?

Nem túlzás azt mondani, hogy a Comedy Central az elmúlt közel két évtizedben konkrétan átírta a magyar humortérképet. Litkai Gergely szerint a csatorna elindulásával „hihetetlenül kitágultak a hazai humor távlatai”: a stand-up, a külföldi kortárs vígjátékok, az animációs szatíra és az alternatívabb humorstílusok egyszerre kaptak tömegelérést.

A Comedy Central hidat vert a klasszikus rádiókabaré és a modern stand-up között, beemelte a mainstreambe a „pimasz, önreflexív, sokszor kifejezetten társadalomkritikus” humort, ránevelte a nézőket arra, hogy a humor lehet egyszerre szórakoztató és intelligens.

Nem véletlen, hogy azóta is sok magyar humorista karrierjében külön fejezet a Comedy Central-korszak, a saját műsoraikkal, felvett estjeikkel, ismétléseikkel együtt.

Miért pont most fogy el a poén?

A háttérben nagyon is racionális (és nagyon is globális) döntés áll. A Paramount világszinten évek óta vonja ki magát a klasszikus lineáris tévés jelenlétből: MTV-zenei csatornák zárnak be Európa-szerte, több tematikus adót lekapcsolnak, és a fókusz egyre inkább a streamingre és a FAST (reklámtámogatott ingyenes) platformokra, például a Pluto TV-re kerül.

A magyar húzás ennek a nagyobb sakktáblának a része. A Comedy Central, a Paramount Network, a Teen Nick és a NickMusic egy csomagban tűnnek el, és ezzel az RTL Saleshouse portfóliója is szűkül, hiszen eddig ők értékesítették ezek reklámidejét.

Üzletileg tehát ez egy logikus lépés. A lineáris nézettség szivárog, a fiatalok streamingre, YouTube-ra, TikTokra költöztek, a fenntartási költség pedig magas. Emberileg viszont ez pont ugyanazt a keserédes érzést hozza, mint amikor az MTV zenecsatornáiról derült ki, hogy 2025 végén lekapcsolják őket. Papíron érthető, szívből mégis fáj.

Mi marad, ha elnémul a csatorna?

A jó hír (már amennyire ez jó hír) az, hogy a tartalom nem tűnik el a Föld színéről. A South Park, a Modern Család, a Family Guy, a nagy stand-up estek, sőt, a Comedy Central saját brandje is tovább él különböző platformokon: streaming szolgáltatóknál, YouTube-csatornákon, VOD kínálatokban, vagy épp másik csatornákon (TV2 Comedy, RTL II, Viasat3). Litkai Gergely is ezt hangsúlyozza: akinek hiányozni fog a csatorna, egy ideig még legalább online követheti azt a humorizlést, amit a Comedy Central felépített.

De ettől függetlenül a „lineáris” Comedy Central eltűnése szimbolikus. Nem csak arról van szó, hogy egy logó lekerül a képernyőről, hanem arról is, hogy nem lesz több olyan éjszakai stand-up maraton, amibe véletlenül csöppensz bele, és rajta felejted magad, nem lesz az az érzés, hogy „ha valami vicceset akarok látni, átkapcsolok a Comedyre, ott úgyis megy valami”, nem lesz az a komfortos, ismerős zaj, ami a háttérben megy főzés, mosogatás vagy tanulás közben. Az ilyen csatornák valójában nem csak műsorblokkokat adnak, hanem ritmust a hétköznapoknak.

Búcsú, de nem temetés

Lehet cinikusan legyinteni, hogy „úgyis minden fönn van a neten”, de ezzel nagyjából olyan, mintha azt mondanánk: mindegy, hogy bezár a kedvenc mozi, hiszen a filmjeit majd egyszer streamingen is adják. A hely, a kontextus, a közös élmény hiánya ugyanúgy űrt hagy maga után.

A magyar Comedy Central búcsúja ezért egyszerre médiapiaci hír és kultúrtörténeti lábjegyzet. Egy olyan korszak ér véget, amikor a lineáris tévé még képes volt humorfronton is közösséget építeni, ízlést formálni, és elindítani karriereket.

Hogy mi jön ezután, azt nagyjából tudjuk: még több streaming, még célzottabb ajánlóalgoritmusok, még széttagoltabb közönség, újabb szög a lineáris tévézés koporsójába. De az biztos, hogy amikor 2025 szilveszterén lefut az utolsó poén a magyar Comedy Centralon, egy kicsit mindannyiunk tévéje lesz halkabb.

Addig viszont (ha van még kábeles előfizetésed) érdemes tudatosan bekapcsolni. Nem csak háttérzajnak, hanem búcsúként is.

Köszönök mindent, és remélem, hogy a tehetséges marketing csapat, akik vitték a közösségi oldalakat, és az egész csatorna szívét, máshol is ki tudják majd élni a kreatív ötleteiket.

Reszkessetek, betörők! és a karácsonyi tévérituálé

Van egy furcsa dolog a modern világban. Miközben minden ott figyel a streamingeken, 4K-ban, reklám nélkül, mi mégis hajlamosak vagyunk leülni a jó öreg tévé elé. És nem csak úgy általában, hanem nagyon konkrétan, karácsonykor akkor is a tévében nézzük a Reszkessetek, betörők!-et, ha egyébként két kattintással elérnénk streamingen. Miért szeretjük mégis jobban tévében nézni? Előljáróban a válasz: nem (csak) a film miatt. Az egész körítés az, ami működik.

Streamingben a Reszkessetek, betörők csak egy cím a sok közül. Felugrik a borító, rányomsz, elindul. Funkcionálisan tökéletes, élményben mégis steril. Tévében viszont már az érzés más, mielőtt egyáltalán elkezdődne a film.

Tudod, hogy ma este adják. Tudod, hogy közben az ország más nappalijaiban is elindul ugyanaz az ismerős főcím, ugyanazzal a szinkronnal. Nem csak azt nézed, hogy Kevin otthon marad, hanem azt is érzed, hogy ez most a karácsony része. Nem programot választasz. Ez már egy rituálé.

A streaming azt mondja: „Bármikor megnézheted.” A tévé azt mondja: „Most adjuk. Most van az ideje.” És az ünnep pont ettől ünnep: nem attól, hogy bármikor megteheted, hanem attól, hogy most van az a pillanat.

A streaming korszak mellékhatása a döntésfáradtság. Belépsz a platformra, és már azelőtt elfáradsz, hogy a főcímet látnád. Mit nézzünk? Biztos ezt? Vagy inkább valami mást? Ha csak ennyi időm van, akkor nem akarom elpazarolni rossz filmre. A tévé ezzel szemben brutálisan egyszerű. Ez megy. Vagy nézed, vagy nem.

És ettől meglepően felszabadító. Nem neked kell optimalizálni az estét. Nem rajtad múlik, jól választottál-e. Levették rólad a felelősséget. Ha jó az adás, jó. Ha közepes, akkor ez van.

A Reszkessetek, betörők karácsonykor nem opció, hanem egy biztos pont. Nem gondolkodsz azon, hogy lehetne-e jobb filmet nézni. Ez megy. Nézed. Kész. És pont ettől könnyű, kényelmes, komfortos az élmény.

Van egy láthatatlan rétege is az egésznek: a közösségi érzés. Amikor karácsonykor a tévében nézed Kevin kalandjait, valahol mélyen tudod, hogy, most rengeteg más magyar család is ugyanakkor nézi, ugyanazokon a poénokon nevetnek, nagyjából ugyanabban a pillanatban mennek ki bejgliért a reklám alatt.

Egy pillanatra olyan, mintha az egész ország egy nagy, furcsa család lenne, aki ugyanazon film elé ült le. Nem látod őket, nem hallod őket, de tudod, hogy ott vannak. A streaming ezzel szemben magányos. Mindenki akkor nézi, amikor akarja, mást, máshol, más tempóban. Funkcionálisan ez szuper, érzelmileg viszont eltűnik a közös pillanat érzése.

Reszkessetek, betörők tévében nem csak film, hanem egy komplett nosztalgia. Ugyanaz a magyar szinkron, amit gyerekkorod óta ismersz. Hasonló karácsonyi arculatok. Hasonló idősáv: este, mikor a fa már ég, a lakás félhomályos, a sütik már készen vannak, vagy épp elfogytak. Streamingnél ugyanúgy ott a film, de a körítés hiányzik.

A klasszikus tévéélménynek van eleje és vége. Adott időpontban kezdődik, adott reklámblokkokkal törik meg, és egyszer csak vége van, lezárul az este. Ez keretet ad a napnak. Ha vége a filmnek, valami lezárult: „na, ez volt az idei Reszkessetek, betörők!”. Ezt streamingben sokkal nehezebb elérni, mert bármikor megállíthatod, bármikor folytathatod, simán elnyúlhat az egész „majd holnap befejezem” üzemmóddá.

Az, hogy valami bármikor elérhető, elsőre szabadság, hosszú távon viszont a halogatás melegágy. Ha tudod, hogy januárban, júliusban, húsvétkor is megnézheted a Reszkessetek, betörőketet, könnyen lesz belőle „Idén nem néztük meg, de majd jövőre.” Ha viszont tévében ma adják, a tét hirtelen megnő: vagy most nézed, vagy idén kimarad. Nem világvége, ha kimarad, de te is érzed, hogy hiányozna valami. És ez a kis „most vagy soha” nyomás pont elég ahhoz, hogy különlegesnek érezd.

Van még egy réteg. A tévé ilyenkor nem csak egy film forrása, hanem a lakás hangja. A Reszkessetek, betörők! mehet úgy is, hogy a fele időt a konyhában töltöd, két jelenet közt tálalsz, beszélgetsz, telefonozol. A film hangja közben összefogja az egészet. Ismerős motívumok a háttérben, ahogy meghallod John Williams fantasztikus dallamait, már tudod, hogy melyik jelenet jön, tudod, mi következik, nem is kell folyamatosan nézni, hogy részese legyél. Streamingre hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint valamire, amire „oda kell figyelni”. Tévében a film beépül az este textúrájába. Háttér, hangulat, közös referenciapont.

Nem objektíve jobb. Nem szebb, nem tisztább a kép, nem rövidebb a reklám, nem minőségibb a hang. Érzetre jobb. Karácsonykor a Reszkessetek, betörők! nem film, hanem időkapu: vissza gyerekkorba, régi nappalikba, bejgli-illatba, családi poénokba. A tévé ilyenkor nem elavult technológia, hanem díszlet.

A streaming ott van, jó, hogy van, használjuk is. De ha arról van szó, hogy mitől érződik „igazinak” a karácsony, arra a válasz sokszor még mindig nagyon egyszerű: Este bekapcsoljuk a tévét, és Kevin megint otthon marad.

Még idén utoljára a TV2 adja le a Reszkessetek, betörők! első 3 részét, a szokásos december 24-25-26-án. Jövőre visszatér Kevin az RTL-re.

Bűnös élvezet: Karácsony az Izaura TV-n

Reszkessetek, betörők!, Igazából szerelem, vagy egyeseknek a Die Hard számít a kötelező karácsonyi filmnek, ami elhozza az ünnep igazi érzését. Én is ezek közé az emberek közé tartozom, azonban néhány éve (feleségem révén) ráakadtam az Izaura TV karácsonyi blokkjára. Először rosszallóan néztem, hogy mi ez a giccsparádé. De egy vallomással tartozom: szép lassan megszerettem őket, és számomra ezek a filmek hozzák el a karácsony igazi hangulatát.

Ha egyet láttál, mindet láttad. De ez így van rendjén. Minden történetben van egy nagyvárosi lány, meg egy kisvárosi srác, akik természetesen jól néznek ki, és pont karácsonykor hozza őket össze a sors. Az ellentétek pedig vonzzák egymást. Azonban az egész körítés, az érzelmek, hogy tudod, hogy happy end lesz a vége, a hó, a fények, a hangulat, mind-mind hozzátesz ahhoz, hogy igazán komfortosan érezd magad.

Nekem nagyon hiányoztak ezek az egyszerű, ártatlan, pozitív karácsonyi filmek. Úgyhogy köszönöm a Hallmarknak, hogy sorra gyártja őket, mintha egy gép csak úgy kiköpdösné az ugyanolyan filmeket. Állítólag az írók keze eléggé meg van kötve, pont emiatt, hogy ne legyen túl nagy eltérés.

És tudod mi a legszebb az egészben? Hogy ezek a filmek nem akarnak többnek látszani annál, amik. Nem akarják megváltani a világot, nem akarnak csavaros történetet, nem akarnak erkölcsi dilemmát, amiről még két nap múlva is vitatkozol a kommentekben. Ezek a filmek azt mondják: „Figyelj, most legyen egy órád, amikor nem kell semmin gondolkodnod.” És karácsony közeledtével, amikor amúgy is mindenki ezerfelé szakad, rohan, szervez, vásárol, főz, csomagol, próbál jó fej lenni, ez valahogy sokkal nagyobb ajándék, mint hinnénk.

A Hallmark-univerzumban a konfliktus is olyan, mintha vattából lenne. Van egy félreértés, egy rosszkor hallott mondat, egy “ne haragudj, ezt nem így akartam”-pillanat, és ennyi. Nem traumázunk, nem tépjük szét egymást, maximum megsértődünk öt percre, aztán jön a karácsonyi vásár, a mézeskalács-díszítés és a kötelező “én amúgy sosem szerettem a karácsonyt, de veled most valahogy más” monológ. És igen, ez sablon. De pont ettől működik: olyan, mint amikor ugyanazt a karácsonyi pulcsit veszed elő minden évben. Azért jó, mert ismerős.

Ráadásul ezek a filmek egy alternatív valóságot mutatnak, ahol a karácsony tényleg úgy néz ki, ahogy gyerekként elképzelted. Mindig van hó, de sosem latyak. Minden ház úgy van feldíszítve, mintha egy Pinterest-táblából szakították volna ki. A kisváros főtere olyan, mint egy díszlet (mert sokszor az is), és mindenki ráér. Még a polgármester is. Még a karrierista főhős is, aki amúgy New Yorkban biztosan napi 18 órát dolgozik, de itt hirtelen rájön, hogy a boldogság talán mégsem egy céges előléptetés.

És valahol ez a lényeg: ezek a filmek emlékeztetnek arra az idealizált karácsonyra, amit szeretnénk visszakapni. Arra az érzésre, amikor a nap lelassul, amikor a fények tényleg melegebbek, amikor a problémák kicsit kisebbek. Persze tudom, hogy a valódi élet nem ilyen. Nálunk a konfliktus nem mindig oldódik meg egy csók után a jégpályán, és a családi vacsorán nem mindenki mosolyog végig. De néha jó úgy tenni, mintha. Néha jó “próbálni” a nyugalmat.

Aztán ott van még az a furcsa, titkos élvezet, amitől az egész még jobb: hogy közben kicsit röhögsz is rajta. Nem rosszindulatból, inkább úgy, mint amikor tudod, hogy ez bizony giccs, de ettől még működik. Sőt, ettől működik igazán. Amikor előre bemondod magadnak a következő jelenetet, és tényleg úgy történik. Amikor már az első tíz percben megvan, ki kivel jön össze, és mégis nézed, mert nem a megfejtés érdekel, hanem az út. A hangulat. A “jaj de jó, megint ugyanaz”-érzés.

Úgyhogy készüljön a forró csoki, jöhet a meleg pokróc, Izaura TV hétvégén, és nem kell szégyellni, át lehet adni magunkat az igazi karácsonyi hangulatnak. Mert ha decemberben bármi jár nekünk, akkor az az, hogy néha ne legyünk okosak, ne legyünk kritikusak, ne legyünk cinikusak. Néha csak legyünk ott a kanapén, nézzük, ahogy a nagyvárosi lány rájön, hogy a kisvárosi srác mellett jobban dobog a szíve, és hagyjuk, hogy a világ egy estére olyan legyen, amilyennek karácsonykor lennie kellene.