A Daredevil: Újjászületés (Daredevil: Born Again) nagy várakozásokkal indult: az eredeti Netflix-sorozat kultstátusza, Charlie Cox, és Vincent D’Onofrio visszatérése mind-mind azt ígérték, hogy a Marvel végre újra komolyan veszi a sötétebb, karakterközpontúbb történetmesélést. A végeredmény viszont nem váltotta be maradéktalanul a hozzáfűzött reményeket, de azért még így is kiemelkedik az MCU sorozatai közül. A tovább mögött spoileresen kifejtem, hogy miért.

Kezdjük azzal, hogy a Born Again legnagyobb problémája az, hogy nem rossz, hanem középszerű. A történet középpontjában továbbra is Matt Murdock áll, vagy legalábbis állnia kellene, de a karaktere mintha csak sodródna az eseményekkel. A belső vívódásai, erkölcsi dilemmái, amelyek korábban emlékezetessé tették a figurát, most sablonos monológokba és döntésekbe fulladnak. Az akciók koreográfiája korrekt, de hiányzik belőlük az az utcai szintű nyers és fékevesztett brutalitás, amit a korábbi évadok mesterien kezeltek, itt viszont csak értelmetlen vérengzésnek érződik. Mintha nem értené a Disney a figurát.

De szerencsére van nekünk egy Wilson Fiskünk. Vincent D’Onofrio alakítása továbbra is lehengerlő: a kontrollmániás, rendkívül intelligens, mégis érzelmileg labilis karaktere most is képes uralni minden jelenetet, amiben szerepel.

De ami igazán különlegessé teszi az új évadot, az nem csupán Fisk jelenléte, hanem a Vanessával való kapcsolata. A karakter dinamikája, a rejtett játszmák, a szeretet és manipuláció keveréke mélyebb és izgalmasabb bármelyik másik szálnál a sorozatban. Vanessa már nem csupán a feleség, ő maga is politikai és erkölcsi erő. Kettejük történetszála az évad valódi katalizátora, és gyakorlatilag az egyetlen ok, ami miatt érdemes volt végignézni az évadot.

A probléma az, hogy minden más szál eltörpül és kevésnek érződik emellett. Az új mellékszereplők nem kapnak valódi karakterívét, a jogi szálak töltelékként hatnak (kivéve a tárgyalásos epizód), a nagy fenyegetés pedig meglehetősen súlytalan. Mintha a készítők sem tudták volna eldönteni, mit akarnak elmesélni: ez egy politikai thriller? Egy bűnügyi dráma? Egy erkölcsi mese? A végeredmény mindegyik, de egyik sem igazán. Én ezt a többször újragondolás és újraírás rovására fogom.

Akarva-akaratlanul összevetettem magamban a két szolgáltató verzióját, és sajnos a különbség eléggé szembetűnő. A Netflix-féle Daredevil komor, noiros hangulatot árasztott, a karakterdráma lassan, de mélyen építkezett. Minden ütésnek volt következménye, minden morális döntés belső feszültséget hordozott. A harcok nyersek és realisztikusak voltak, a karakterek fejlődtek, botladoztak, és mindez életszerűnek hatott.

A Disney-féle változat ezzel szemben sokkal felszínesebb. Az akciók ugyan látványosnak hatnak, de kevesebb súlyuk van, a karakterek könnyebben emészthetők, de cserébe sablonosabbak is. A történet inkább tűnik egy Marvel-univerzumhoz illesztett epizódnak, mint önálló értéket képviselő sorozatnak, annak ellenére, hogy nem hangozhatott el benne egyik másik létező szuperhős neve sem (lásd pókjelmezes). A szűk sikátorok helyett tágas, CGI-ban úszó díszletekben mozgunk (az utolsó epizódban a csillagos ég ötlete jó volt, de a megvalósítás nagyon leesett a képernyőről), mintha elveszett volna a Pokol Konyhájának minden füstje és szaga.

A legnagyobb szakadék a két változat között a mélységben rejlik. A Netflix sorozata karakterdrámaként működött, amelyben a bűn, a hit és az igazság kérdései összefonódtak. A Born Again viszont sokszor csak imitálja ezt párbeszédekben, utalásokban, de tartalmilag nem tudja megközelíteni. Pedig a potenciál végig ott volt benne, csak éppen ha ezt egy ügyesebb forgatókönyvíró kezébe adják, vagy nem szól bele ennyire a stúdió (nem tudom, hogy történt-e ilyen), akkor ez is méltó utódja lett volna az előző verziónak.

Mert tényleg a végén, amikor jött a csavar, hogy valójában Vanessa áll a dolgok mögött, az nagyon tetszett. Hogy Matt végül majdnem az életét adta Fiskért, legszívesebben tapsoltam volna. Csak éppen utána nem vitték tovább ezt a nagy potenciállal bíró lehetőséget, miszerint Mattnek és Wilsonnak egy a célja és ezért összefog, hiszen mindkettejük elétére tört Vanessa. Ehelyett inkább Fisket továbbra is az igazságosztókkal szembeni vak gyűlölet hajtotta, és ez nekem így nem működött, mert túlságosan leegyszerűsítette a dolgokat. Vajon ha nem kellett volna szezonfinálét írni, akkor is ennyire akciódús lett volna a 9.rész?

Poindexter amennyire meghatározó volt az eredeti sorozat 3.évadában, annyira csalódást keltő volt a visszatérése. Sokan várták őt, de nem ilyen formában. Igen, menő volt a foggal való „lövés”, de valahogy a régi személyisége hiányzott. Azért is különösen fájó, mert Wilson Bethel továbbra is remekül hozza a karaktert. Az ő visszatérésében ott rejlik a potenciál, a kisugárzásától még mindig kiráz a hideg, de a sorozat egyszerűen nem él vele. Mintha a készítők csak azért emelték volna vissza a karaktert, hogy egy régi rajongói elvárásnak megfeleljenek, nem pedig azért, mert valódi dramaturgiai helye lett volna. Hiányzik belőle a korábbi súly, a pszichológiai mélység, a fokozatos összeomlás, pedig a karakter pont ettől volt emlékezetes.

Az egyik legkirívóbb kihagyott ziccer a Daredevil: Újjászületésben éppen az, amit a rajongók többsége valószínűleg észre sem vett volna elsőre, ha nem lenne ennyire szembeötlő: Matt Murdock egyik ikonikus fegyverének a páros bottá összekapcsolható eszköz, vagyis billy club új verziójának bevezetését egyszerűen elsumákolták. A megjelenése önmagában nem lenne probléma, sőt, képregényes gyökerei miatt örömteli is lehetne. A gond az, hogy semmilyen magyarázatot, motivációt vagy akár egy utalást sem kapunk arra, hogyan jutott el idáig.

Mindezt pedig azért különösen fájó látni, mert ehelyett hosszú perceken keresztül nézhetjük BB riportjait, olcsó narrációval, üres képsorokkal és semmitmondó háttérinformációkkal, amelyek sem a cselekményt nem viszik előre, sem a karaktereket nem mélyítik el. Mintha a sorozat ezzel akarta volna letudni a világépítést. Ez a döntés különösen visszás, ha a Netflix-féle sorozat világépítési stílusával vetjük össze. Ott minden új felszerelés, harci technika vagy eszmei elmozdulás mögött ott volt a karakter személyes fejlődése, vívódása, vagy motivációja.

Az Újjászületés egyik legzavaróbb eleme, hogy Matt Murdock képességei hirtelen látványosan felerősödtek, mindenféle magyarázat vagy fokozatos fejlődés nélkül. A Netflix-féle sorozatban Matt vak volt, de éles érzékei révén „látta” a világot. A radarérzékelése vizuálisan nem volt túltolva, inkább sejtetették, hogyan érzékeli a környezetét: halk neszek, szívverések, lépések irányából és ritmusából tájékozódott. Emberi léptékű volt. Ez tette őt hitelessé, emberivé. Úgy volt „szuperhős”, hogy közben végig halandónak éreztük.

A Disney-féle verzió ezzel szemben egyre inkább egy kvázi szuperhallással bíró karakterként ábrázolja. A legnagyobb gond, hogy semmi magyarázat nincs erre a váltásra. Nem kapunk sem tréningmontázst, sem egy jelenetet, ahol Matt rácsodálkozna újonnan megnőtt képességeire. Matt most már áthall falakon, embereken, térben, időben, csak épp mi nem hallottuk azt a magyarázatot, hogy ezt mikor és hogyan tanulta meg.

Egy újabb fájó pont számomra Muse karaktere. Eleinte csak utaltak rá, hogy New York utcáin tevékenykedik, amikor viszont megjelent, akkor is inkább csak eszköz maradt a cselekményben: ijesztőnek szánták, de sem kellően kiforrott háttértörténetet, sem motivációt nem kapott. A jelenléte zavarba ejtően kevés, hatása pedig felszínes, miközben minden jelenete azt sugallja, hogy sokkal többre lett volna képes, ha valóban kibontják. A megölése pedig elvette a lehetőséget attól, hogy visszatérő rosszfiú legyen.

A sok negatívum után két epizódot is kiemelek pozitívumként, ami pontszámok alapján a legmegosztóbb volt: a tárgyalás és a bankrablás. Érdekes módon számomra ezek működtek a legjobban. A különlegességük, hogy végre újra azt látjuk, ami mindig is kiemelte a Fenegyereket a többi hőstől, nem csak az öklével, hanem az eszével is harcol. A dialógusok feszesek, Matt karaktere itt végre morálisan is aktiválódik, nemcsak reagál a helyzetekre, hanem irányítja őket. Plusz pont, hogy Fisk árnyéka végig ott lebeg a jelenetek felett, még akkor is, ha fizikailag nincs is jelen.

A bankrablásos epizód számomra az évad egyik csúcspontja volt, mert valójában egy jól megkomponált kamaradrámaként működött, és én az ilyesmit szeretem. Egyetlen helyszín, szűk tér, feszes tempó, valós idő: ezek együtt olyan intenzív légkört teremtenek, amiben a karaktereknek gyorsan és hatékonyan kell reagálniuk. Nincs hová menekülni, nincs hosszas mellébeszélés, minden döntésnek azonnali következménye van. Az ilyen epizódok mutatják meg, mennyivel többet tud ez a karakter, ha végre szűk keretek közé szorítják.

Bár a Daredevil: Újjászületés messze nem hibátlan, és sokszor botladozik saját ambíciói súlya alatt, mégis vannak benne pillanatok, amelyek emlékeztetnek arra, miért szerettük meg ezt a karaktert. Mindenképpen pozitívum, hogy a She-Hulk-féle mellékszálból nem maradt semmi, és visszatért a sötétebb tónusú Matt.

Valamint a Fisk–Vanessa szál mélysége, és a néhány jól eltalált akciójelenet és a kamaradrámaszerű bankrablás azt bizonyítja, hogy van még potenciál ebben az újraindított világban. Ha a következő évad tanul az elhibázott ritmusból, jobban bízik a karakterekben, és kevesebbet akar megfelelni a rajongóknak, akkor még lehet esély egy valódi újjászületésre. Mert a Daredevil mindig is arról szólt, hogy ha padlóra is kerülünk, fel kell tud állnunk. Remélhetően a sorozat is megteszi majd ugyanezt.