Splinter Cell: Deathwatch – Vége az 1.évadnak

Nem én vagyok a legnagyobb Splinter Cell rajongó, de játszottam, szinte mindegyik játékkal, és megszerettem Sam Fisher karakterét, és az egész világot, amit felépítettek. 2013-ban érkezett a Blacklist alcímen futó kvázi mini-reboot játék, ahol már nem Michael Ironside volt Sam Fisher hangja. Azóta viszont nem találkoztunk a karakterrel. Pont ezért fájó, amit a Netflix kihozott ebből az alapanyagból. Úgyhogy itt az idő, hogy beszéljünk a Splinter Cell: A halál árnyairól.

Ahogy néztem az interneten, sokan érzik azt, amit én is, hogy ez nem AZ a Splinter Cell. Ennek ellenére fontos leszögezni, hogy a Deathwatch önmagában nem teljes kudarc. Megtalálta a saját közönségét. Viszont a keménymag, az igazi rajongók mást vártak. Pedig 5 év volt mire elkészült.

A tovább mögött spoileresen kifejtem, hogy számomra mi ment félre.

A Splinter Cell játékok lelke mindig is a lopakodás volt. Sötétben lapulás, éjjellátó szemüveg, hangtompító, ahogy percekig állsz a sarokban, hogy kitapasztald az őrök mozgását. Még a legutolsó részé is, ami inkább volt akciójáték, sem mint lopakodós, kémkedős játék. A Deathwatch viszont inkább egy Mission: Impossible volt. Frontális akciók, közelharc, és ami a legjobban fájt, hogy Sam halomszám ölte az embereket. Az igazi Sam kiütötte vagy elkábította volna őket.

Én értem, hogy manapság már ez az elvárás, és valószínűleg pont emiatt nem készül már új játék, mert ebben a felgyorsult világban mindenki csak végig akarna rohanni a pályákon, de a Splinter Cellnek pont a megfontolság volt a lényege. A játék nem egy hollywoodi akcióthriller volt, hanem egy techno-geo-kém thriller.

Az évad fő hangsúlyát Sam Fisher, és a Fourth Echelonban (amit a játék amúgy szisztematikusan Negyedik Harcvonalnak fordított, de a szinkronban valamiért ez elmaradt) a helyét átvevő Zinna McKenna duója alkotta. Nekem kifejezetten nem jött be, hogy az új szilánk ügynök (ezt bezzeg lefordították…) egy nő lett, akinek a karakterében ráadásul egyáltalán nem találtam kapaszkodót.

De szerintem rosszul is fogták meg a párosukat. Sokkal jobb lett volna, ha egy olyan mester-tanítványa kapcsolat alakul ki, mint ami mostanában oly’ népszerű (pl. Logan). Akkor sem tetszett volna, de így meg teljesen szétesett tőle az összkép. Értem, hogy nem lehet Fisher mellé egy 30-as éveiben járó, tökéletes kondiban lévő fehér férfit rakni, mert felborulna a balansz, de valakinek át kell vennie a helyét, ha a franchiset fel akarják támasztani. Mert McKennaval ez biztosan nem fog sikerülni. Még a Blacklist játék is jobb próbálkozást mutatott be ennek kapcsán Isaac Briggs-szel. (Apropó, vele mi történt?)

A klasszikus Splinter Cell sztorik mindig keményen ültek rá aktuálpolitikai paranoiára: NSA, Echelon, proxy-háborúk, nagyhatalmi machináció. Ettől érezted “felnőttnek”. A Deathwatch ezzel sokkal óvatosabb. Szándékosan visszavett a konkrét geopolitikai kontextusból, és inkább karakterdrámát és személyes tétet tol (Samet visszarángatják nyugdíjból, segít egy fiatal ügynöknek, meg kell menteni valakit, stb.), és ettől az egész kicsit túl átlagos lett. Titkos egység meg akarja állítani a gonosz multikat. Ez ma bármelyik streaming kém-széria alapja. Ezzel a Splinter Cell elveszíti azt az érzést, hogy te vagy a világ stabilitásának utolsó védvonala.

A játékkal játszók örülhettek a Shetland név hallatán, de végül ami lett belőle, elég kiábrándító. A két testvér, akik a látszólagos bonyodalmat okozták, a játékból ismert Douglas Shetland gyerekei. Nekem az ő motivációjuk se volt elég erős, és a fenyegetés se tűnt túl világrengetőnek. Az pedig, hogy mindent elvarrtak ezen a szálon, egyenesen csalódás volt. Mert hiába volt Charlie egy hisztis ficsúr, a morális határ, amit a fináléban átlépett, egy sokkal sötétebb, és fenyegetőbb ellenséget vetített előre.

Ami viszont szerintem az igazi szög volt a sorozat koporsójában, az az, hogy az Ubisoft beleszólt. De nagyon. A showrunner (Derek Kolstad, a John Wick írója) elmondta, hogy Ubisoft konkrét jeleneteket és elemeket kivágatott vele, mert “más terveik vannak” a Splinter Cell márkával, főleg a jövőbeli játékokra nézve. Vagyis: nem engedték, hogy a sorozat túlságosan szabad kezet kapjon, mert az megkötötte volna a játékfejlesztők kezét. (Akkor kérdem én, hol az új játék?)

Kicsit a szinkronra is kitérnék. Mármint az eredeti, angol nyelvűre, mert ezt most kivételesen úgy néztem. Ugyan (ahogy már írtam) Michael Ironside már nem tért vissza (miért is?), de Liev Schreiber szerintem tökéletesen hozta Sam Fishert. Egy esetleges élőszereplős változatban is szívesen nézném. Anna „Grim” Grímsdóttirnek ugyan nem volt soha állandó hangja (ezen én is meglepődtem, amikor utánanéztem), de Janet Varney nagyon jól ráérzett a karakterre. Egyáltalán nem éreztem idegennek. Más sajnos nem tért vissza a játékokból. A magyar szinkronba is belehallgattam, és ott is jól sikerült választani. Csankó Zoltán telitalálat lett, pedig korábban Forgács Péter volt a Pandora Tomorrow játékban a hangja.

A Splinter Cell tehát visszatért, de ez már csak nevében ugyanaz, mint ami a régi franchise volt. Ez most már sokkal inkább egy profi, feszes, Netflix-kompatibilis akció-kémsztori lett. A kritikusok javarészt szerették, sőt dicsérték, majdnem hibátlannak titulálta, amit erős túlzásnak érzek. Egyedül a finálét tudtam korrektre értékelni, habár a Chaos Theory névvel így visszaélni a franchise legjobb epizódja után elég nagy arconköpés. Azon kívül egy felejthető 5/10 lett.

A 2.évad már készülőben, hiszen a Netflix eleve 2 évadot kért be. Pontosabban 18 részt, amit ketté vágtak 9-9 epizódokra. Bele fogok nézni, mert rövid, gyorsan darálható volt, de egyáltalán nem tudok már lelkesedni. Jobb lett volna a franchiset békén hagyni, mert ha csak ilyet tudnak kihozni belőle, akkor engedjük el végleg Sam kezét. És ki tudja? Lehet, hogy a 2.évad végén végleg búcsút intünk neki.