Tom Cruise a mozi utolsó védvonala? Ennyire drasztikusan nem fogalmaznék, de az biztos, hogy ami a klasszikus értelembe vett nagybetűs mozi, azt még mindig ő képviseli a leginkább. A CGI minimális, igyekszik minél látványosabb dolgokat vászonra vinni, és közben szórakoztat, néha pedig elgondolkodtat. Mi kellhet még? Nekem, mint aki tényleg kikapcsolódásra vágyik egy film megnézésekor, nem kell több. És ezt a Mission: Impossible – A végső leszámolás film is hozta, bármennyire is túl hosszúra sikerült, és bármennyi hiba is volt benne.
Sosem voltam keményvonalas Mission: Impossible rajongó, bár mindegyik filmet láttam, valamelyik nem is egyszer. Először a Fantom Protokollt láttam moziban, bár bevallom nem értettem mindent belőle. Mentségemre szóljon, hogy tizenéves voltam, és ez volt az első film a franchiseból. A 2018-as Utóhatás viszont mindent vitt. Számomra az lett az abszolút 10/10-es akciófilm. Emiatt kicsit csalódott voltam a 7.rész, vagyis a Leszámolás kapcsán, de végül helyre tudtam tenni a filmet magamban.
Eredetileg egymást követő években jött volna a Leszámolás mindkét része, de a gyenge bevételi adatok, és forgatókönyvírók sztrájkja közbeszólt, így aztán 2 évet kellett várnunk arra, hogy vajon Ethan Hunt természetes intelligenciával le tudja-e győzni a Mesterséges Intelligenciát. Az biztos, hogy ezúttal tényleg úgy éreztem, hogy ez a küldetés lehetetlen volt. A tovább mögött elolvasható a spoileres kritika!
Az előzetesek alapján teljesen más filmre számítottam, mint ami végül kikeredett belőle. A cselekmény az előző rész eseményei után két hónappal indul: Ethan bujkál, mert nála van az egyetlen eszköz az Entitás forráskódjához való hozzáféréshez. A legújabb küldetést közvetlenül az elnök asszony adja, ami inkább kérés, mint parancs.
Sokan mondták, hogy a film első harmada egy nagy visszaemlékezés, de ez nekem inkább hozzáadott a hangulathoz, sem mint lassított volna rajta. És egyáltalán nem volt olyan mennyiségű korábbi jelenet, mint amire számítottam.
De mégis mi volt akkor a bajom a filmmel? Azt gondolom, hogy jobb, ha ezekkel kezdjük. Először is az, hogy túl hosszú volt. Egy 20-30 percet simán ki lehetett volna vágni belőle, és akkor sokkal feszesebb tempójú lehetett volna, ha már amúgy is pörgött a visszaszámlálás az apokalipszisig.
Luther halálának nem volt súlya. Sejtettem, hogy ebben a részben elbúcsúzunk Ethan legrégebbi szövetségesétől, elvégre egyik sajtóeseményen sem jelent meg, és az előzetesekben, kedvcsinálókban is mindig ugyanazokat a jeleneteket mutatták róla. Már vagyok olyan tapasztalt, hogy tudjam, ez azt jelenti, hogy gyorsan kiírják. Viszont meglepett, hogy tényleg nem kapott nagyobb hangsúlyt, pedig az ő üzenete volt az utolsó, ami keretbe foglalta mindazt, ami a csapat és Ethan feladata volt. De a betegségével inkább feláldozhatóbbá tették őt, és ezért nem fájt a halála. Sőt, Ethan se nagyon siratta meg.
Minden Mission: Impossible film ikonikus része a futás. Ebben az epizódban kettő is volt, mégsem volt egyiknek sem ereje. Az első a londoni volt, aminek a végén feladta magát. Apropó, más is úgy érezte, hogy a londoni részletet utólag, vagy legalábbis a többihez képest máskor vették fel? Színvilágban, hangulatban más volt, és Tom Cruise haja is hosszabb volt, mint később. A másik futás a repülő után volt, amiben semmi energia nem volt, inkább olyan volt, mintha próbálna futni, de nem megy már neki.
Az új csapat, úgy érzem, hogy a semmiből lett összerántva. Igen, Pom Klementieff karaktere Paris (micsoda kreatív név egy francia karakternek…) sokkal élvezhetőbb, és karakteresebb volt, mint az előzőben. Imádtam az egysorosait. Viszont hogy hogyan csapódott hozzájuk Degas, vagyis az előző részből a két rendőrből a fekete (bocsánat, máshogy nem tudtam hogyan azonosítsam be), azt nem tudom. Nem fordult Ethan ellen Ausztriában, de utána hogyan vették be a csapatba? Nem féltek, hogy elárulja őket? Egyébként én sokáig azt hittem, hogy ő az elnök asszony fia, akiért úgy aggódik.
A főgonoszról pedig nem is tudom mit mondjak. Gabriel figurája nem volt igazán ütős. Abban reménykedtem, hogy őt gyorsan lerendezik a film elején, és teljesen másfelé megy a történet, de sajnos nem így lett. Megint rá futott ki az egész történet, és a halála sem lett túl katartikus, cserébe nevetséges volt. Nem érződött úgy, hogy Ethan végre leszámolt a végső ellenséggel. (Egyébként én szinte felnevettem, amikor Gabriel a barlangban elkiáltotta, hogy „itt a végső leszámolás”. Én meg Leonardo DiCaprio-szerű csettintve rámutattam a képernyőre, hogy kimondta a film címét!)
És itt kanyarodunk rá, hogy ez a film érzelmileg nem működött. Mintha meglett volna a két agyeldobós kaszkadőr jelenet, a tengeralattjáróval és a repülőkkel, és aköré írtak volna egy filmet. Grace-szel már koránt sem volt meg az a kémia, mint az előző részben, cserébe örülök, hogy nem volt köztük az a klasszikus értelembe vett szerelmi szál. Benji biodíszlet volt, nem kapott elég időt, se szálat. Ő volt az okos, meg a kötelező szárnysegéd. Az elnöki szál pedig inkább volt egy optimista remény, sem mint valós reakció.
De hogy pozitívumot is írjak. A tengeralattjárós szegmens valami elképesztő volt! Bőven kihozták belőle a maximumot. Azt hittem, hogy egyszerűbb lesz, de ez tényleg a lehetetlen küldetés határát súrolta. Mondjuk nem tudom, hogy miért pont a kiöregedő Ethan Hunt volt az egyetlen, aki képes volt ezt megcsinálni, amikor tele volt a hadsereg jobb kondiban lévő katonákkal, de ezt elfogadom a forgatókönyvnek. És egy érzelmi szál mégis működött. Briggs és Ethan rivalizálása. Nagyon felemelő jelenet volt a végén a megbocsájtás, és a kézfogás, tudva, hogy Briggs a legelső rész főgonoszának, Jim Phelpsnek a fia.
Egy logikai buktát viszont bedobok elgondolkodtatásra: vajon Gabriel miért nem használta fel Juliat Ethan ellen, ha anno az Utóhatásban az Apostolok meg tudták találni? Tudom, egyszer már ott eljátszották ezt, de itt sokkal indokoltabb lett volna.
Végül pedig a zenére is kitérek röviden, mert az előző két rész szerzőjét, Lorne Balfet leváltották, és ezt a részt Max Aruj és Alfie Godfrey vitte, akik felejthető, sokszor tucatzenének érezhetőt alkottak. A főcím is gyenge volt, pedig értettem, hogy az előző 7 rész zenéit akarták hangszerileg összehozni, de végül nem lett emlékezetes a végeredmény.
A Mission: Impossible – A végső leszámolás egyáltalán nem tökéletes film, de még csak nem is lesz emlékezetes. Az viszont, hogy ez ilyen grandiózusságban elkészülhetett, azért hálás vagyok. Egyszer bőven elég volt, és nem tartom valószínűnek, hogy a 2 óra 50 percet a közeljövőben újranézem, de aki nem látta, annak ajánlom, mert az ilyen eseményfilmek egyre ritkábbak. Pontszámot azóta sem tudok adni rá, de valahová a 8 részből az alsó harmadba lőném be. Kicsit a csúcs után hagyták abba, de ha tényleg ez volt a végső küldetés, akkor én nyugodt szívvel intek búcsút a csapatnak.
Ui.: Egyébként szívesen megnéznék egy spin-off sorozatot egy másik csapatfelállással, vagy akár ezzel, csak Tom Cruise nélkül, ami folytatja a küldetéseket.