Jackass: Best and Last kritika

Még mindig vicces a tökön rúgás.

Ahogy oly’ sokunknak, úgy az én fiatalságomnak is meghatározó pontja volt a Jackass. Noha nem volt HBO-nk, megkaptam DVD-n, aztán egyik szilveszter éjjel leadták valamelyik csatornán az egyik részt, és onnantól kezdve nekem hagyománnyá vált, hogy az évet Johnny Knoxville-ékkal zárom vagy kezdem. Nem igazán emlékszem már, hogy melyik filmben mi volt, az egész összefolyik, de persze néhány jelenet beleégett a retinámba, és a rekeszizmaimba a röhögéstől.

Jackass: Best and Last – 4/10

A negyedik részre úgy emlékszem, hogy annyira nem volt jó, de azért a Jackass mégiscsak egy eseményfilm. Ráadásul tudomásom szerint ez az utolsó rész eredetileg nem is volt tervben (mert ez már tényleg az utolsó!), úgyhogy meglepett, hogy érkezett, és egyben sajnálom, hogy nem került magyar mozikba. De milyen is lett a jó kis klasszikus Vadbarmok támadása című ökörködés utolsó felvonása? A tovább mögött kifejtem.

A film maga borzasztó rövid, mindössze 1 óra 30 perc, amiből több mint 10 perc csak a stáblista. Ráadásul a film főként korábbi, már ismert jeleneteket mutat be újra, aminek nem igazán láttam értelmét. Hiszen ezeket akár újra is csinálhatták volna az újoncokkal, vagy bejátszhattak volna eddig nem látott archív felvételeket. Új jelenetből csak pár akad. Mondjuk abból is a Steve-O-féle pingponglabdás trükkön könnyesre röhögtem magam, főleg, hogy a végén még egy kutya is befutott. Meg a hasmenéses twisterezés is vicces volt. És a kreatív ötletektől sem lehet elvenni az érdemet.

Ami viszont továbbra is működik, az a Jackass sajátos hangulata és kémiája. Hiába öregedtek meg a szereplők, amikor együtt vannak, még mindig érződik rajtuk az a fajta gyerekes lelkesedés, ami annak idején az egész sorozatot szerethetővé tette. Nem az a lényeg, hogy ki tud nagyobbat esni vagy ki tud fájdalmasabbat vállalni, hanem hogy láthatóan még mindig élvezik, hogy egymást szívatják. Talán éppen ezért sajnáltam, hogy ennyire kevés új anyagot kaptunk. Több ilyen közös ökörködés kellett volna, és kevesebb ismétlés.

Teljesen nyilvánvaló, hogy Knoxville és a többi ismert arc már kiöregedett ebből az egészből, de azért hányni és üríteni még mindig csettintésre tudnak, ahogy a klasszikus tökön boxolás sem megy ki a divatból. De egy idő után az ő minden lyukból előkerülő testnedveik sem tudnak már igazán viccesek lenni, ráadásul a társaság sem annyira bevállalós, mint régen.

Az egyik legfájóbb pont számomra éppen itt érkezik el. A negyedik részben bemutatott új tagok közül szinte csak Kulák volt az, aki bevállalt pár őrültséget. Illetve ott volt a dagi fickó is (bocs, nem jegyeztem meg a nevét), akinek a testén röhögtek. A csaj meg csak állt a háttérben, mint egy biodíszlet.

Egyébként nagy meglepetés volt számomra Tory Belleci megjelenése a filmben, ami jó kis kikacsintás volt az Állítólag… (Mythbusters) sorozatra, de lényeges szerepe neki sem volt a filmben.

Az outro is elég csalódást keltő lett. Ha már egyszer Johnny Knoxville is kimondta, hogy ez az utolsó rész, akkor igazán lehetett volna egy meghatóbb búcsú-montázs a végén az összes tagról, akik szerepeltek ebben a projektben.

Az, hogy Best and Last, vagyis Az utolsó és a legjobb lett a címe? Hát, szerintem nem lett a legjobb, és még az is lehet, hogy nem is az utolsó. Bár eléggé szépen lezárták a filmet a szakadékba zuhanással, és azzal, hogy eljátszották a halálukat. Ami természetesen egy poén volt, de azért jelzésértékűnek is felfoghatjuk. És talán éppen ezért működött mindig is: mert önmagukat se vették komolyan.

Egy biztos: egy korszaknak vége, és nekem azért hiányozni fog.

Ui: A szinkron borzalmas. Nem tudom, hogy honnét szedték ezeket a jellegtelen hangokat. Ráadásul volt már pár film, ahonnét lehetett volna ihletet szerezni, hogy kinek ki legyen a szinkronja. Mintha olcsón akarták volna megúszni. Azért viszont minden tiszteletem, hogy Brad Pitt magyarhangja Stohl András volt!